Chikán Attila: Távoli mély tisztelet

 

Chikán Attila, a photo by Erdősi Gyula on Flickr.

 

Egy évvel a Közgáz elvégzése után, 1968-ban kerültem vissza az egyetemre tanársegédnek, Megyeri Endre Ipargazdaságtan Tanszékére. Akkor is úgy éreztem, ma pedig már tudom, hogy nagyon progresszív helyre kerültem. Megyeri professzor az új mechanizmus bevezetésének tevékeny előkészítői közé tartozott, az oktatás és a tudomány fejlődésének feltétlen híveként a "nagy öregek" mellé számos tehetséges fiatalembert vett akkor oda a tanszékre. Sokat dolgoztunk, s nagyon jól éreztük magunkat - amiben jelentékeny szerepe volt annak a nyitottságnak, amellyel főnökünk segítette külső kapcsolataink építését is.

Ebben az időszakban és légkörben találkoztam Ladó Lászlóval. Emlékeim szerint számos alkalommal járt nálunk, szakmai eszmecseréken, tananyag fejlesztési megbeszéléseken, vitákon. Komolyabb kapcsolat nem alakult ki közöttünk: kutatási területeink nemigen találkoztak, a köztünk lévő korkülönbség pedig megakadályozta a személyes kapcsolat elmélyítését.
Ennek ellenére élénken emlékszem rá. Tudjuk, hogy ezek az évek már nem a legsötétebb időkhöz tartoztak, sőt mi, frissen végzett fiatalok kifejezetten optimistán (mint hamar kiderült, túl optimistán) láttuk a világot. De nem veszett ki belőlem, belőlünk az ötvenes évek gyerekfejjel megélt időszaka, az én családomat is elért elfogadhatatlan önkény emléke. Szüleink révén a II. világháború is közelinek tűnt még, minden rettenetével. S akkor megjelent körünkben valaki, Ladó László, akiről nagyon keveset tudtunk ugyan, de annyit mindenképpen, hogy különlegesen derék emberséggel élt át nagyon nehéz időket ebben a közeli múltban.
Furcsák voltak nagyon a vele való érintkezés első epizódjai: gátlást és tiszteletet ébresztett múltja, s nem tudtam beilleszteni a jelenbe. Aztán amikor "szakmailag" megismertem, sokat megértettem ezen keresztül a második világháború utáni évek Magyarországának ma már lassan a történelem ködébe vesző, de nekünk még testközeli valóságából. Az újrakezdés pokoli kényszerét, amikor az újrakezdés nem az volt, ahogy ma emlegetjük, új lehetőségek közötti választásként, hanem egy ellenséges közeg gerincet próbáló, a kilátástalansággal határos leküzdésének feladata. Éreztem, éreztük, hogy Ladó professzor ezt a feladatot rendkívüli lelki erővel, tartással és tehetséggel oldotta meg. Azt láttuk példáján, hogy ezekben az időkben is lehetett igényes, kiemelkedően színvonalas munkát végezni, s - legalábbis az erre fogékony, tehát releváns körben - elismerést szerezni. Nagyon fontos példa volt ez akkor, az ingó értékek világában. Ladó László megalkuvás nélküli, de a környezethez alkalmazkodni képes, elvekre és munkára alapozott, sikerhez vezető emberképet közvetített - olyasmit, amire a mi generációnknak nagy szüksége volt.
Így lehetséges, hogy szorosabb személyes kapcsolat nélkül is mély tiszteletet éreztem, s érzek iránta. Nyugodjék békében.