Dr. Ángyán József: “Az érett s tünődő kevésszavú alázat” Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

 

Ángyán József: „Az érett s tünődő kevésszavú alázat”- emlékezés Kindler Józsefről, a photo by Erdősi Gyula on Flickr.

Az 1990-es évek közepe táján, a Kerekes Sándor professzor, kedves barátom által vezetett műhelyben ismerkedtem meg Kindler József professzorral. Ez a szellemi alkotó közösség már akkor is sok tehetséges fiatal és idősebb kollégát vonzott magához. Akit az a szerencse ért, hogy kapcsolatba kerülhetett ezzel a tudományos és emberi közösséggel, az első pillantásra is láthatta, hogy e műhelyben is milyen rendkívüli szakmai és emberi megbecsülés, szeretet és tisztelet övezi Kindler professzort. Ez, valamint közös somogyi gyökereink eleve felkeltették iránta érdeklődésemet, ami azután – olvasva írásait, tanulmányozva néhány munkáját, különböző társaságokban és körökben találkozva vele, fokozatosan megismerve a számomra is fontos kérdésekben eligazító véleményét – az igaz ember és tudós, a követésre méltó igazi professzor iránti növekvő tiszteletre és nagyrabecsülésre változott. E találkozási alkalmak és körök közül – a fenti egyetemi műhelyen túl – további kettő számomra szintén fontos lehetőségeket teremtett arra, hogy közelebb kerüljek Kindler professzorhoz. 

Az egyik az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya Vezetés- és Szervezéstudományi Bizottságának Környezeti Management Albizottsága, amely Kindler professzor elnökletével 2001-ben alakult . Ez az aktív közösség a maga termékeny közegével kiváló alkalmakat teremtett – egyebek mellett intézetünkbe, a Szent István Egyetem Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetébe kihelyezett ülése keretében –, hogy a környezetügy területén tevékenykedő nagyszerű kollégákkal együtt élvezhessük Kindler professzor szellemi és szakmai közelségét. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy ennek a közösségnek magam is tagja lehettem. Kár, és tán nem is véletlen, hogy egy ilyen szellemi alkotóközösség az MTA keretei között nem működhetett sokáig, és az első időszak lelkes tevékenységét követő néhány évi agonizálás után 2009-ben ez az albizottság meg is szűnt. 

A másik ilyen rangos szellemi közösség a „szellemi intellektuális becsületesség, színvonal, bátorság, realizmus és aktualizmus” jegyében és értékrendje mentén 1997-ben alakult, szellemi nagyságaink közül számosat soraiban tudó – küldetésnyilatkozata szerint „az iránta megnyilvánuló bizalmat szolgálattal, a nemzeti sorskérdésekben, a legfontosabb közéleti ügyekben-gondokban nyilatkozataival, állásfoglalásaival legjobb tudása és lelkiismerete szerint viszonozni, a civil társadalmat hitelesen képviselni igyekvő” – Százak Tanácsa , melynek Kindler professzor úr is alapító tagja volt. A Tanács több ülésén magam is részt vettem, és nagy élményt jelentettek számomra az ott elhangzott előadások, valamint az a tényleges értelmiségi, szellemi együttlét és párbeszéd, amelyben az előadások kérdésköreit megvitattuk. 

E találkozások során rám az igazi professzor, az ember és tudós Kindler József tett igen mély benyomásokat. Ennek titkát szerettem volna megfejteni. De milyennek is ismertem meg – bár jobbára csak távolról figyelve és csak időnként, különböző körökben és programokban vele találkozva – Kindler József professzor urat. E bennem róla kialakult képnek itt csak néhány vázlatos – ám számomra meghatározó – mozaikját, elemét szeretném kiemelni. Közülük is mindenek előtt a tudománnyal és annak feladataival kapcsolatos álláspontjának megismerése volt számomra meghatározó, elementáris erejű élmény. Mi is volt az, ami engem Kindler pro-fesszor tudományhoz való viszonyával, a tudományról és annak intézményesült rendszeréről alkotott véleményével kapcsolatban megragadott. Had emeljek ki most ezek közül néhány gondolatot.

Egy közelmúltban vele készült interjúban arról beszélt, hogy mindig is azok „a mélyebben lévő dolgok” érdekelték, amik „kilógnak a racionális világból”. Azt is bevallotta, hogy – bizonyára felfedező, intuitív alkatából fakadóan – amint elindult és „sínre került” egy-egy általa kidolgozott új kutatási irány, terület vagy téma, őt egyre kevésbé érdekelte, az elért eredményeit egyáltalán nem „adminisztrálta”. Tudatában volt persze annak, hogy – szavai szerint – „önmenedzselés szempontjából sohasem volt szerencsés” ez a hozzáállása, hiszen a hivatalos tudományosság állandóan publikációs listákat és tudománymetriai adatokat kér és méricskél. Mindez őt bevallása szerint egyáltalán nem érdekelte, az ilyen típusú „akadémiai hozzáállás” soha-sem izgatta. De hát – ahogyan ma én látom – az önérdeknél, az egyéni karriernél számára fontosabb dolgok mozgatták egész életét, melynek tapasztalásai során olyanná vált, mint Radnóti „vándora”, akinek 

„szép, könnyűléptű szívében megterem

az érett s tünődő kevésszavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.” 

A kevés szavú, érett, egyenes beszéd. Megfogadva „A hegyi beszéd” (Mt. 5.) „tanítványokhoz” szóló jézusi intelmeit: „Beszédetek legyen: igen, igen, nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól van.” (Mt. 5:37) Jó „tanítványként” beszéde mindig egyszerű, egyenes, egyértelmű és igaz volt. És ez az, ami igazi professzorrá tette, akit persze egy ezzel a mentalitással és ethosszal szemben ellenséges, álságos, hazug közegben ez sérülékennyé is tett. 

A tudományos, „akadémiai” közeg, a mai hivatalos magyar tudományosság nem „öleli keblére” az ilyen alkatokat. Nem véletlen tehát, hogy egyenes kritikáját, amellyel a hivatalos tudományosságot, az egyetemi és akadémiai szférát, annak intézményesült formáit illette, nem fogadták kitörő örömmel. Pedig ebbéli kritikai elemzései rendkívül világosak és meggyőzőek voltak, azokkal magam is mélységesen egyetértettem, s az idő előrehaladtával egyre inkább azonosultam. Nagy hatással volt rám például, amikor 2001-ben „Egyetemes hibák” címen megjelent cikkét olvastam, és az éppen akkortájt – ezen általa is kritizált közegben – megsemmisülő gödöllői karalapítási törekvéseink kudarca kapcsán szinte minden sorában ráismertem a bennünket is körülvevő és megfojtó – az egyetemi autonómiát semmibe vevő, annak programjait, egyetemi tanári kinevezéseit opponáló, fejlesztési terveit felülíró – környezetre. Gondolatai olyan mély benyomást tettek rám, hogy a nem sokkal később megjelent egyik könyvemben ezt a problémakört így próbáltam magamnak és az olvasóimnak, tanítványaimnak is összegezni:

„Gyökeres átalakulásra van szükség a tudománypolitikában, a […] tudományok művelésének személyi és intézményi feltételeiben, irányítási és koordinációs rendszerében valamint finanszírozásában. Ez egyrészt az egyetemek – az autonómiát tiszteletben tartó, külső (MTA, MAB, OM, stb.) presszióktól mentes – valódi belső, tartalmi megújulását, másrészt a Magyar Tudományos Akadémia igazi tudományos köztestületté válását kell hogy jelentse. Az MTA-ét, mely ebbéli hatókörét nem lépi túl, vagyis megszűnik az állam által finanszírozott – Kindler (2001) szavaival élve – „igazlátók tekintélyes testületének” lenni, melynek kimondott ítélete megfellebbezhetetlen, és amely e kényelmes, öröklött státuszánál fogva és e pozícióinak védelmezése érdekében kész ellenállást kifejteni a tudományban jelentkező minden új, nem ortodox irányzattal szemben. Ezen anakronisztikus „megélhetési” szervezet fenntartásának költségeit inkább tényleges nemzeti feladatainkon dolgozó, működő tudományos műhelyek programfinanszírozására kellene fordítani, ezzel egyúttal ismét hozzásegítve az egyetemeket ebbéli feladataik ellátásához.

A világ legnagyobb részén nincsenek állam által alapított és finanszírozott tudományos vagy irodalmi akadémiák, hiszen a tudománynak és kultúrának a maga útját kell járnia, meg kell őriznie szellemi függetlenségét, testületeinek pedig nem tagjai számára „apanázsosztogató”, kifelé pedig ítélkező, hanem a nemzeti feladatok megoldása érdekében társuló értelmiségiek műhelyének kell lennie. Az ilyen testületek tagjait nem a „megélhetési stratégiák” és a „torta-szeletekért folytatott harc”, hanem a közös gondolkodásnak, a feladatok közös megoldásának, az ehhez kapcsolódó vélemények ütköztetésének intellektuális igénye és élménye tartja össze, és a szellem szabadsága élteti. […] A régi struktúrák új paradigma kifejlesztésére, megvalósítására alkalmatlanok!”

Hogyan is mondta Jézus az őt faggató farizeusoknak? „Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe, mert az új bor szétszakítja a tömlőket; a bor kiömlik, és a tömlők is tönkre mennek. Az új bor új tömlőbe való.” (Lk. 5:38)

Azt hiszem, gondolataink e tekintetben sem állnak messze egymástól. Paradigmaváltás előtt áll a világ, így paradigmaváltásért kiált a tudomány, a hazai tudományos közélet és annak in-tézményrendszere is. Ráadásul a tudomány sajnálatosan egyoldalú, analitikus irányú fejlődése és a „szétszedő” tudományok „rátelepülése” a holisztikus, rendszerszemléletű megközelítést igénylő tudományterületekre, azok ellehetetlenüléséhez és képviselőik perifériára szorításához vezet, melynek következményei az egyes társadalmakra, de az egész emberiségre nézve is beláthatatlanok. Úgy hiszem, hogy Kindler professzor úr „egészlátásra” törekvő szemléletétől is idegen ez a fejlődési irány. Ezért bizonyára egyet ért azzal a gondolatsorral, amelyet szintén a már említett (2001-ben megjelent) könyvemben egy rövid szakaszban – ugyancsak professzor úr okfejtésére is támaszkodva – így fogalmaztam meg: 

„A tudományban az analizáló és a szintetizáló közelítést egyenrangúan, egymást feltételezően kell kezelni! (Nem csak a „fákat”, hanem az „erdőt” is vizsgálni kell! A különböző színű mozaikok „cizellált” kidolgozása a kép összerakásakor nyeri el értelmét, és derül ki róluk, hogy használhatók-e valamire a társadalom számára! A mozaikgyártásnál nem alacsonyabb rendű, csak más típusú – a társadalom számára fontos – feladat a képek összerakása!). A kétféle közelítés eredményeinek mérőszáma nem ugyanaz! A tudományban – így mindenek előtt az MTA-n – napjainkban eluralkodó „szétszedő”, analitikus közelítés és tudománymetriai mérőszámainak rákényszerítése az „összerakó”, szintetizáló típusú tudományra, annak teljes ellehetetlenítéséhez vezethet, és így a társadalom számára súlyos károkat okozhat.”

E gondolataimat és erősödő ebbéli meggyőződésemet nem kis mértékben éppen Kindler pro-fesszor gondolatai és érvelése formálta és erősítette. 

Mindig új és új területeket keresett, ám – amint arra fentebb már utaltam – az általa korábban kialakított új terület – saját bevallása szerint – tovább már nem érdekelte. Voltak azonban, akik „belakták” ezeket az általa elhagyott területeket! Az persze jó dolog és megnyugtató ér-zés, ha vannak, akik a gondolatot továbbviszik, csak ne felejtsék el, hogy kitől is indult! Ez azonban manapság – finoman szólva – nem mindig történik így. Úgy tűnik, hogy vannak intui-tív, széles látókörű, korukat megelőző, ragyogó elmék, akik mások előtt felismerik az újat, felépítenek új irányokat, területeket. Amikor pedig továbblépnek, a „tudományos babérokat” már nem ők aratják le. Szép számmal vannak ugyanis – bár másodrangú, de a hivatalos tu-dományban általában sokkal sikeresebb, az erőviszonyokat jól felismerő és a helyzetekhez könnyen alkalmazkodó – ügyes karrierépítő hullámlovagok, akik jó időben és kidolgozott tech-nikákkal kisajátítják, belakják, használják e mások által kidolgozott területeket, majd magukat e területek művelésére alkalmasabbnak tartva és elfogadtatva („kakukk effektus”) kiszorítják onnan az igazi felfedező elméket. Jól működik ezen a területen is az a közmondásszerű inte-lem, hogy:”Ha nem tudod megakadályozni az újat, idejekorán állj az élére!” Ebből a nézőpont-ból is kísértetiesek és hátborzongatóan aktuálisak Ady Endre 1911-ben! papírra vetett sorai :

„Seregesen senkik jönnek,

Megrabolnak, elköszönnek

Gúnnyal, szabadon,

Mi bennem gyűlt, mindenkié

A vagyon.

Mind a szépet, amit hoztam

S ami új, nagy, átkozottan

Sok, pazar ige:

Úri, léha nullák raja

Söpri be.”

Bizonyára Kindler professzor úr is némi szomorúsággal figyeli a világ ilyen berendezkedését. Még akkor is, ha ennek alkatából fakadóan túl nagy jelentőséget ő sem tulajdonít. Nem tulaj-donít, mert mégis és mindezek ellenére nincs más út, nincs más megoldás, mint az egyenes, tiszta beszéd, továbbá a szűkebb-tágabb közösség problémáira megoldást kereső, felelős tu-domány, küldetését felfogó és elfogadó tudóstársadalom, az értelmiségi lét felelősségét átérző igazi professzorság, az igazság, a jóság, a szépség és a szentség pilléreire épülő igazi emberség követése. Csak ez hozhatja a jó változást, az újat a fejlődést, és ez adhat igazi mintát, követhető példát az utánunk jövőknek. Bizonyára ezért is szeretik rajongva, és „hallgatják előadásait elvarázsolva” fiatalabb és idősebb tanítványai.

E gondolatok jegyében – bár kissé megkésve, de – őszinte tisztelettel és szeretettel köszöntöm Kindler Józsefet, az igazi professzort, a széles látókörű tudóst és az emberség értékeit hordozó embert 80. születésnapján. Remélem és kívánom, hogy még sokáig közöttünk maradhasson, és a tudomány mellett emberséget is tanulhassunk tőle, hogy jó tanítványként magunk is to-vább adhassuk mindezeket a következő generációknak. 

Tisztelt Professzor Úr! Kedves Jóska Bátyám!

Isten éltessen és tartson meg nekünk és szeretteidnek sokáig! Boldog születésnapot!

Gödöllő, 2010. január 14.

Ángyán József

Fb, 2023. január 1.

Kedves Gyula! Nagyon köszönöm a híradást, amelyet FB oldalamon küldtél! Őszinte örömmel tölt el Kindler Jóska posztumusz kitüntetése. Méltóbb helyre aligha kerülhetett volna. Ha valaki, akkor ő igazán maradandót alkotott a saját tudományterületén, és nem csupán széles látóköre, műveltsége, de igazi embersége is a legkiválóbbak közé emelte. Jó szívvel gondolok rá, és ma is kitüntetésnek érzem a sorstól, hogy ismerhettem őt. Az értesítésért ismételten hálás köszönetet mondva, változatlan baráti szeretettel ölellek: Jóska 🫶🤝