Dr. Dobák Miklós: Számunkra Ladó László volt a Professzor!

 A Közgazdaságtudományi Egyetem Népgazdasági tervezési szak „Vállalati modellező” szakirányos diájaként abban a szerencsében lehetett részem, hogy egyszerre hallgathattam Megyeri Endre professzor úrtól az ipargazdaságtant, valamint Máriás Antal, Kovács Sándor és Nemény Vilmos professzoroktól a szervezéselméleti és szervezési ismereteket. Ekkor még túl sokat nem tudtam arról, hogy mit tanítanak a Műegyetemen, Veszprémben, Miskolcon és Pécsett, mígnem Nemény tanár úr egyik alkalommal behozott egy később kötelezővé vált irodalmat: Ladó László “A komplex iparvállalati tervezés módszertana” című könyvét.

Csoporttársaimmal együtt, mint matematika és módszertani ismeretek iránt érdeklődő hallgatók, igen nagy érdeklődéssel olvastuk e munkát, s valahol éreztük, hogy ennek az írásnak az alapjai Magyarországtól távolabb, a fejlettebb piacgazdaságban keresendők.

Csak jóval később(másfél évtized után) jöttem rá, hogy ez volt az első „kontolling” könyv, ami kezembe vettem.
A következő találkozásom Ladó professzorral fiatal gyakornoki, illetve tanársegédi időszakomban történt. Véletlen egybeesés: akkor kerültem be gyakornoknak az egyetemre, amikor ő átvette az Ipari Üzemgazdaságtan Tanszék vezetését a műegyetemen. Olyan személyekkel találkoztam a mi Ipari Üzemszervezési Tanszékünkön, mint Márias Antal, Marosi Miklós, Kovács Sándor, Cotel Kornél, Nemény Vilmos, Kindler József, Antal Iván, Hajtó Aurél. Egy csomó dolgot nem értettem, nem tudtam akkoriban, hogy mi az oka az együtt nem működésnek, vagy éppen barátságnak a Műegyetem, Miskolc, Veszprém, illetve a Közgáz között? Miért látjuk mi másképpen a világot, mint ahogy látja Ladó vagy Susánszky professzor a két nagy rivális egyetemen?És amikor már végképp nem értettem, hogy ki kivel és ki ellen, akkor kezembe került Ladó László “Szervezéselmélet és –módszertan” című könyve. E munkát a mai napig kiemelt helyen őrzőm a könyvespolcomon. A mű abban segített, hogy hosszú távú döntést hozzak: a továbbiakban vezetési és szervezési kérdésekkel szeretnék foglalkozni. Segített még abban is, hogy sok mondvacsinált vagy éppen a kommunikáció hiányából fakadó, értelmetlen konfliktust a későbbiekben kezelni tudjam: Ladó professzor könyvében bemutatott szakmai mezőben mindenkinek helye van, s e szakmát és tudományterületet mérnököknek, közgazdászoknak, szociológusoknak, pszichológusnak együtt művelnie.

Újabb találkozásom Ladó professzorral virtuális jellegű volt. 1984-85-ben posztdoktori ösztöndíjjal Kölnben tanulhattam, s akkor már élő legendának minősülő Erwin Grochla tanszékén. S amikor kezembe vettem a német üzemgazdaságtani, szervezéselméleti és módszertani könyveket, akkor egy déjá vu érzés fogott el: te jó Isten! – Ladó László, Marosi Miklós és Susánszky János műveiben már ilyeneket már olvastam. Mondhatnám azt is, hogy a hetvenes években diákként, majd a nyolcvanas években fiatal gyakornokként, illetve tanársegédként – még néha burkolva vagy álcázva- a legújabb német üzemgazdasági és üzemszervezési ismereteket sikerült megkapni nagy elődeinktől, s különösen Ladó Lászlótól. Ebből természetesen az is következik, hogy amikor 1988-ban fiatal tanszékvezetőként - nagy öregek támogatásával - új oktatási reformba és tanagyagok írásába kezdtünk, számomra volt egy „szent tehén” Ladó László máig értékálló munkássága.

Következő találkozásom Ladó professzor úrral a kilencvenes évek második felére teendő.
Az MTA Vezetés- és Szervezéstudományi Bizottság alelnökeként ismét kapcsolatba kerültem az akkor már nyugdíjba vonult, de hitetlenül energikus és friss szellemiségű Ladó Lászlóval. Mindig drukkoltam, hogy eljön-e a bizottsági ülésekre, mit hallhatunk és tanulhatunk a nagy tudású, mindig nyugodt és elegáns professzortól. Úgy éreztem, neki is egyre inkább megjött a kedve, hogy a vezetői és szervezői szakmai közéletben újra betölthesse méltó helyét – finom távolságtartással oktatva-nevelve az új generációt (amelybe - magamat is beleértve).

Számunkra ő volt Professzor, s ötven-hatvan éves fejjel, őszinte emberi és baráti gesztusait ellenére sem mertük keresztnevén szólítani. Vagy elkerültük a megszólítást, vagy „szervusz, Tanár úr”, „szervusz, Professzor úr” kifejezéseket használtuk. Mert hát – az volt!