Dr. Baranyi Árpád::A mindig megújulni kész reneszánsz ember
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
(Előadás a könyvbemutatón)
Engedjék meg, hogy Kindler professzor urat a köztünk megszokott módon, Tanár úrként szólítsam meg, hiszen számomra (és sok egykori diákja számára) ő mindig is a „Tanár úr” marad! A Közgazdasági Egyetemről ismerjük egymást, idestova húsz éve. Az egyetemen Kindler professzornak előbb nappali tagozatos diákja, majd doktorandusz-hallgatója, illetve tanszéki munkatársa voltam; később a Korten-könyv egyik fordítójaként, valamint az Altern-csoport alapító tagjaként harcostársává is válhattam, akit megtisztelő barátságába fogadott.
Korán megtanultam: nem egykönnyen lehet őt zavarba hozni – kivéve, ha szembe dicsérik őt… Kindler professzor azonban minket, diákokat nagyon hamar zavarba tudott hozni. Például azzal, hogy a legtöbb – általunk újnak vélt – témáról, amelyet lelkesen elébe vittünk, elkezdett valami történetet, amely ilyenformán kezdődött: „Amikor én ezzel a témával tíz-húsz évvel ezelőtt, az országban elsőként, foglalkoztam…” Diákként sokszor volt ilyen élményünk – függetlenül attól, hogy döntéselméletről, gazdaságetikáról, környezetvédelmi témáról, vagy a szubszidiaritás társadalmi szerepéről volt-e épp szó. Csodálnivaló-e, ha ezek láttán tisztelet ébredt bennünk a professzor iránt? E tiszteletreméltó tudós mégsem maradt megközelíthetetlen a számunkra: nem lett belőle elérhetetlen magasságokban szárnyaló, önnön dicsfényében sütkérező szellemi óriás, hanem közvetlen, baráti, sőt atyai módon gondoskodó pártfogónkká vált. Mielőtt közelebbi kapcsolatba kerültem volna vele, egy szóbeli vizsgán provokatívnak szánt, etikai témájú kérdésére türelmetlenül egy Czakó Gábortól vett idézettel vágtam vissza: „Ha a lét határozza meg a tudatot, akkor az erkölcs vitézkötés a nagy semmin” (az utolsó kifejezés ennél erősebb volt, ugyanis Czakót szó szerint idéztem, ennek az érdeklődők utánanézhetnek az író műveiben). A Tanár úr azonban nem sértődött meg, sőt talán ekkor tűnhetett föl neki: bizonyos alapkérdésekben hasonlóan gondolkodunk.
Nemcsak tanárunk és támogatónk lett, hanem ennél jóval több: szellemi mesterünk. Szükségünk van ilyen szellemi-erkölcsi útjelzőkre, mértékadó személyiségekre. Az emberi élet egyik lényeges célja: a szeretet és igazság egyesítése önmagunkban szüntelen önneveléssel, továbbá mások segítése ugyanezen az úton. Kindler professzortól személyes életpéldáján keresztül tanulhattuk el az igazságkövetésből és a szeretetből fakadó lelkiismereti bátorságot; a társadalmi lelkiismeret és felelősség belső hangjának követését; az elmélet és a gyakorlat ötvözésének fontosságát, hiszen mindezek hiányában az elméleti okoskodás – az ő szófordulatával élve – csak „steril eszmetologatás” marad. Minderről XVI. Benedek pápa Caritas in veritate (Szeretet az igazságban) kezdetű enciklikájában így ír:
Az igazság az a fény, amely értelmet és értéket ad a szeretetnek. Ez a világosság egyszerre az ész és a hit világossága, amely által az értelem eljut a szeretet természetes és természetfeletti igazságához (CIV #3). … [Az] igazság iránti bizalom és szeretet nélkül nem létezik társadalmi lelkiismeret és felelősség. (CIV #5) … Az igazság nélkül egyfajta empirikus és szkeptikus életszemléletbe zuhanunk, amely képtelen túlemelkedni a gyakorlat szintjén, mivel nem érdekelt az értékeknek az elfogadásában – olykor még ezek jelentésének elfogadásában sem –, amelyek alapján megítélhetné és irányíthatná a gyakorlatot. (CIV #9) … Tekintettel a problémák összetett voltára, kézenfekvő, hogy a különböző tudományágaknak egyfajta rendezett interdiszciplinaritás jegyében kell együttműködniük. A szeretet nem zárja ki, sőt megköveteli a tudást, irányítja és belülről átlelkesíti azt. A tudás soha nem csupán intelligencia kérdése. Kétségkívül redukálni lehet számításokra és tapasztalati megfigyelésekre, ám ha bölcsesség kíván lenni, amely az alapelveknek és ezek végső céljainak fényében el tudja igazítani az embert, akkor a szeretet „sójával” kell megízesíteni. A cselekvés bölcsesség nélkül vak, a bölcsesség szeretet nélkül terméketlen. Akit valódi szeretet lelkesít, azt leleményessé teszi abban, hogy felfedezze a nyomor okait, megtalálja az ellene vívott harc eszközeit, és elszántan le is győzze a nyomort. (CIV #30)
Kindler professzor pontosan ezt tette és teszi mind a mai napig. Ezt bizonyítja szerteágazó tudományos és közéleti munkássága, az új iránti fogékonysága, a fontos tudományos- társadalmi kérdésekre rátaláló, csalhatatlan „szimata”, amelyben az általa sokszor emlegetett „serendipity” jelensége is közrejátszik. Ez az a jelenség, amikor valaki véletlenül belebotlik valami jó, hasznos vagy szép dologba, amelyet egyébként egyáltalán nem is keresett. (A szót, amelyet tőle ismerek, 2004-ben egy brit fordítóiroda a tíz legnehezebben lefordítható angol szó közé sorolta, bár számos más nyelv átvette.) A kifejezés Horace Walpole, angol író és politikus szóleleménye, aki erről a következőképpen ír:
Ez akkor történt, amikor egyszer olvastam egy ostoba tündérmesét, amelynek ’Serendip három hercege’ volt a címe. Őfenségeik utazásaik közben – egyrészt a véletlennek, másrészt éles elméjüknek köszönhetően – mindig fölfedeztek valamit, amit valójában nem is kerestek. Egyikük például rájött arra, hogy egy a jobb szemére vak teve nemrég végigment ugyanazon az úton – a fű ugyanis csak az út bal oldalán volt lelegelve, bár a fű minősége ott rosszabb volt, mint az út jobb oldalán. Érti már, mi a serendipity? E véletlen eszességnek legfigyelemreméltóbb példáját (hiszen látnivaló, hogy oly dolog felfedezése, melyet az ember szándékosan keres, nem tartozik ebbe körbe) az én Lord Shaftsbury-m szolgáltatta, aki – midőn történetesen Clarendon lordkancellárnál vacsorázott – rájött a yorki herceg és Mrs. Hyde házasságára, midőn látta azt a tiszteletet, amelyet annak anyja tanúsított iránta az asztalnál. (Horace Walpole levele Horace Mann-nek, 1754. január 28.)
Amint láthatjuk, a „véletlen eszesség” jelenségéről van szó: amikor valaki „csőre töltött ésszel”, ugrásra készen várja az eseményeket, hogy lecsapjon azokra a témákra, amelyekben megszimatolja az értéket. Louis Pasteur szavaival: „A megfigyelés során a szerencse csak a felkészült, éles elmét támogatja.” A Tanár úr esetében tehát a szerencse helyett sokkal inkább az éles elme fontosságát kell kiemelnünk. Ilyen jó szimatú, tudatos döntés volt, amikor 1996-ban arra kért: szervezzek össze egy csapatot a Közgázon, amellyel magyarra fordítjuk David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma című könyvét. A könyv, amely több mint egy évtizeddel ezelőtt megfogalmazta a – napjainkban hatalmas robajjal összedőlő – neoliberális gazdasági modell erőteljes kritikáját, hamarosan sikerkönyvvé vált Magyarországon. Amikor két évvel később, 1998-ban Kortent meghívtuk Budapestre előadást tartani, a Közgazdasági Egyetem legnagyobb előadója zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, valamint a sajtó képviselőivel.
A Tanár úr számára mindig is fontos volt a közös etikai és szakmai alapokon álló munkatársak közösséggé formálása. A kilencvenes évek végén, látván maga körül azon doktorandusz-hallgatókat, akik a neoliberális gazdasági modellel szemben az alternatív, keresztény értékrenden alapuló gazdasági-társadalmi gondolkodást képviselték, e közös gondolkodás folytatására egy szellemi műhely megalakítását javasolta. Így alakítottuk meg 1997-ben a Közgazdasági Egyetemen az Altern-csoportot.
A Tanár úr a szó jó értelmében vett reneszánsz ember, ám szellemi sokoldalúsága mellett még fontosabbak számára életének keresztény alapjai. Mindez, a folytonos szellemi fiatalság, a megújulásra való készség mellett, olyan életutat eredményez, amely elengedhetetlen az Istenben való folyamatos – és egykor a végső – újjászületéshez. Isten áldja meg Tanár urat, és segítse továbbra is életútján! Kívánom, hogy a századik születésnapját is ilyen jó kedvvel és lelki-szellemi frissességben ünnepelhesse meg körünkben!
Budapest, 2009. december 10.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése