Dr. Balaton Károly: Végső búcsú Kindler Józseftől


Kindler Józseffel az 1970-es évek végén, kezdő tanársegéd koromban találkoztam először a Közgazdaságtudományi Egyetemen. Előadásokat tartott a döntéselmélet témakörében a harmadéves hallgatóink számára. Természetesen én is meghallgattam előadásait, amelyek új ismeretkörök felé irányították figyelmemet. Akkor hallottam először a korlátozott racionalitásról, a Bartee-féle probléma-értelmezésről, s Rawls törvényeiről. Az 1970-1980-as évek fordulója körül publikált tanulmányai a pozitivista módszertan válságáról, valamint a Máriás Antallal és Kiss Istvánnal közösen írt tanulmányuk a menedzsment oktatás hazai hiányosságairól új távlatokat nyitottak a szervezet- és vezetéselméleti kutatásaink számára.

Sorosabb szakmai együttműködésem Kindler Józseffel 1993. decemberére datálódik. Egy MTA doktori védés szünetében odajött hozzám és ezt mondta: „Karcsi, vállald el a Gazdálkodástani Doktori Program igazgatói tisztségét, mert, s valószínűleg szó szerint idézem amit mondott: „… Én nem tudom mit kell tenni, nem is akarom megtanulni, de ehhez a kuplerájhoz, ami kialakult, nem adom a nevemet!” Erre én azt válaszoltam, hogy gondolkodom rajta, mire Ő azonnal rávágta: „Ne gondolkodjál, mert közben én lemondok a doktori program elnöki tisztségéről, s akkor megszűnik a PhD képzés!” A védés után odamentem hozzá, s ezt mondtam: Jóska, meggoldoltam, s elvállalom. Mire ő vállamat megveregetve csak ennyit válaszolt: „Ezt is vártam tőled!” 

Mindez 17 évvel ezelőtt történt, s attól kedve haláláig együtt dolgoztunk a doktori képzés szervezésén. Számos alkalommal együtt képviseltünk a doktori iskolát az Európai Doktori Programok Szövetségének” éves konferenciáin, 

Kindler Józsefet 60. születésnapján kollégái és barátai egy „KindlerKönyv” című kiadvánnyal tisztelegtek. Idézet a kötet Chikán Attila által írt előszavából: „… Közel húsz éve … egy szakterület teljes hazai elitje előtt fejtette ki a többségivel homlokegyenest ellentétes álláspontját egy konferencia plenáris ülésén, amelyen magam is jelen voltam. … Ez az élmény nekem, az akkor pályája kezdetén lévő kutatónak az emberi bátorság és a tudományos tisztesség példáját jelentette. A meggyőződését minden körülmények között képviselő tudós dörögte ott el véleményét, mit sem törődve a nyíltan jelentkező ellenkezésekkel. …

… A megalkuvás nélküli szókimondás, az emberi tisztesség értékeinek következetes képviseletét azóta már megszoktam Kindler Józseftől, aki ma is ugyanazzal az eltökéltséggel csatázik .. Megszokták persze ellenfelei is: így a hivatalos magyar tudományosság a maga természetes módján szoríthatta őt le a formális hierarchiában. A rangban elől lévők – tisztelet a kivételnek – az egymásnak adományozott címek és kitüntetések mindennapos fényesítgetése közben szerencsére azzal sem törődnek, hogy a „muszáj-herkulessé” lett tudós életműve és tanítványainak serege eközben a tudomány valódi csatamezőin sorra aratják győzelmeiket. …Amikor a tudósok jórésze még javában áldoz a ma (és esetleg a tegnap) totemjeinek, gondosan eteti az éppen esedékes szent teheneket, Kindler már messze jár.”

Hogy az előbbi megállapítás mennyire igaz, hadd idézzem egyik személyes találkozásunk alkalmával tett megjegyzését – úgy kb. 1995. körül: „… figyeld meg Karcsi, a Kahneman és a Tversky egyszer még Nobel díjasok lesznek.” Majdnem szó szerint igaza lett: Daniel Kahneman 2002-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. Tversky nagy valószínűséggel csak azért nem, mert ő időközben fiatalon elhúnyt.

Kindler József emberi tartásának és egyúttal politikai szempontból történt félreállításának ékes példája az 1956. októberében történt epizód, amit Tőle hallottam. 1956. októberében fegyveres őrként védte az Újpesti Városházát. Benn a Forradalmi Bizottság tagjai értekeztek. Amikor hírét vették, hogy csupán néhány kilométerre vannak az orosz csapatok, akkor gépkocsikat rendeltek, s fejvesztve menekültek. Az egyik – azóta elhíresült – politikus, miután beszállt a gépkocsiba, az ajtó becsukása előtt odakiabált Kindlernek: „Jóska, Te csak tartsál ki!” Ő bizony kitartott, aminek „jutalma” az lett az 1956. utáni politikai rendszertől, hogy 1963-ban benyújtott kandidátusi értekezését csak 1974-ben engedték megvédeni. Ez a hátrányos megkülönböztetés bizonyára szerepet játszott abban, hogy a hazai tudományosságtól nem kapta meg méltó elismerését. 

Mi, kollégái és barátai azonban enélkül is tudjuk, hogy rendkívül széles látókörű, az új gondolatok és megközelítések iránt fogékony tudós volt, az utolsó polihisztorok egyike. Köszönjük Neked, hogy hosszú éveken át együtt dolgozhattunk Veled, s bölcs ítélőképességed segített bennünket eligazodni a különböző nézetek kavalkádjában, hiszen számodra mindig is az ÉRTÉK volt a mérték!

 

 

Búcsúzásul mit is mondhatnék még?!

 

Életed során kaptál hideget, meleget. Elismerést (de nem eleget), bántást (az előbbinél indokolatlanul többet), szeretetet (övéidtől, családodtól, kollégáidtól, de a tágabb környezetedtől) ritkán, s főleg csak akkor, amikor az számukra hízelgő volt), irigységet (mert ha ki nem mondva is, de sokan irigyeltek amiatt, hogy volt erőd és bátorságod kimondani a véleményed akkor is, amikor azért nem elismerés, de gáncsoskodás és félreállítás volt a következmény). Szomorú, hogy a mai napon olyan embertől kell elköszönnünk, akihez hasonló kevés, és egyre kevesebb jár még e földön!

 

Jóska! Hálásan köszönjük Neked az éveket, amit Veled együtt munkálkodva tölthettünk! Nyugodjon meg lelked, s az angyalok vigyázzák további lépteidet odafenn! Isten Veled! 

 

 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ladó László teremavatàs (BME, Q épület, 403, 2023. november 8.)

Dr. Ángyán József: “Az érett s tünődő kevésszavú alázat” Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Díjazottak